Haragudhatunk-e a szüleinkre?

Haragudhatunk-e a szüleinkre? Egyszerűnek tűnik a kérdés. Biztos sokan rávágják, hogy persze és legalább ugyanannyian, hogy dehogy! Nincsen jó és rossz válasz, de mindkét válasznak megvannak a maga következményei és sok felnőtt ember küzd ezekkel a következményekkel nap, mint nap.

Jó szülő, rossz szülő

Nincsen tökéletes szülő és nincs is rá szükség. A gyermekeknek hiteles szülőre és szeretetre, figyelemre és biztonságra van szükségük a kiegyensúlyozott érzelmi fejlődéshez. A szeretetteljes szülő-gyermek kapcsolatba beleférnek olykor konfliktusok, tiltások, néha még egy kis következetlenség is. Ugyanakkor vannak szülők, akik valóban nem tudják megadni gyermeküknek azokat az érzelmi minimumokat sem, amire feltétlen szükség lenne. A testi-lelki bántalmazás, az elhanyagolás, vagy éppen a túlkontrollálás is mély nyomokat hagy a személyiségen, befolyásolja – torzítja – annak alakulását és felnőtt korban is táptalaja lehet érzelmi zavarok kialakulásának. Nagy különbség van azonban abban, hogy felnőtt emberként ki, hogyan viszonyul a gyermekként átélt élményeihez, szülei viselkedéséhez.

"Hagyjál békén, nem szeretlek!"

Teljesen természetes, hogy egy szeretetkapcsolatban is megélhetünk dühöt a másik fél iránt, haragudhatunk rá, és ezt szabadon ki is fejezhetjük. Egy biztonságosan kötődő gyermek olykor nagyon nyíltan – és a szülő számára nagyon fájdalmasan – fejezi ki dühét: "Hagyjál békén, nem szeretlek!". Természetesen nem a szeretet hiányzik ilyenkor a gyermekből, csak egyszerűen így tudja kifejezni a haragját. Pont azért teheti ezt meg, mert biztonságosan kötődik, és nem kell félnie attól, hogy elveszíti szülei szeretetét. Egy szeretetkapcsolatba tehát belefér a düh, vagy a harag, de ez jó esetben nem egy megtartott állapot, hanem egy adott helyzetnek szóló indulat. Más a helyzet, amikor a múltban történt helyzetek indulata és fájdalma okoz múlni nem akaró dühöt. Ráadásul sokszor a szeretetkapcsolat is hiányzik, vagy sérült. Ilyenkor a harag, olykor gyűlölet – amit a felnőtt ember a szülei iránt érez – nyíltan megélt és felvállalt, de általában nem feldolgozott érzés. Ez a fájdalommal kevert indulat pusztító erejű is lehet, sokszor megnehezíti a mindennapokat, vagy rányomhatja a bélyegét a szülői identitásra, a saját gyermekkel való kapcsolatra is.

"Az nem is úgy volt!

A másik viszonyulás a gyermekkorban megélt fájdalmakhoz a tagadás, és a mentegetés. Még ha tények szintjén elő is jönnek az emlékek – bár néha azok is torzított formában -, a hozzájuk kapcsolódó érzések és indulatok mélyen el vannak eltemetve. A szülőkkel szemben érzett harag megélése, vagy a gyermekkori rossz élmények tudatosítása ellentétben van azzal a késztetéssel, hogy egy gyermek szeretni és tisztelni akarja a szüleit. Erős a késztetés arra, hogy megjelenjen a tagadás ("nem is úgy volt", "talán rosszul emlékszem", "én voltam túl érzékeny") és a mentegetés ("nem akart rosszat az apám", "túlterhelt és fáradt volt az anyám"). Olykor az indulatot, amely a tények alapján jogos lenne, meg sem éli az érintett, de már a bevillanó emlékek és gondolatok is komoly bűntudatot okoznak: "hogyan gondolhatok ilyen rosszat a szüleimről", "milyen hálátlan vagyok!". A múlttal való szembenézés hiánya megnehezíti annak a feldolgozását. Az újra és újra feltörő emlékek és az ehhez kapcsolódó indulatok szőnyeg alá söprése is komoly pszichés feszültséget okozhat, de az ehhez társuló bűntudat még nehezebbé teszi ezt a súlyos terhet.

Meg lehet-e bocsátani?

Meg lehet-e, meg kell-e bocsátani a szülőknek mindazért, amit tettek, vagy amit épp nem tettek, adtak meg? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia. Ami azonban biztos, hogy megtartott gyűlöletben, haragban élni pusztító, de nem kevésbé pusztító hazugságban élni. A múlttal való szembenézés, az indulatok megélése és feldolgozása komoly – talán a legnehezebb – pszichés munka, ha a szüleinkről van szó, de lehetséges és érdemes végigjárni ezt az utat. A biztonságos "utazás" érdekében elsősorban pszichoterápia keretében.

Kocsis Szilvia, tanácsadó szakpszichológus